Tudástár

Az erdő élni kezdett. Ősszel a
játékórára előbb még maga
a tornatanár vitt ki. Azután
rabló-pandúr csábított s a sovány
vackor-szüret. Majd az ibolya és
a szamóca, az ijj s a kelevéz,
a sok szép vessző, sima, suhogó,
mit a bokrok, főleg a mogyoró,
olyan bőven kináltak. Sohase
kellett megvárni: már igérete
elég volt a kalandnak: a terep
maga súgta az eseményeket,
s a lélek hitte őket: boldogan
szárnyalt álmodott izgalmaiban -
s hogy ne legyen minden csak képzelet,
ott volt köröttem az élő keret,
föl, Hadházig, zúgó birodalom,
a zöld erdő a szőke homokon.

Ismerős volt, már majdnem ember, a
sarki telken az a nagy bodzafa,
már majdnem barát. Tán tíz is lehet
esztendeje, hogy, munkába menet,
naponta láttam: az autóbusz ott
állt meg előtte, és ami jutott
várás, szabad perc, nézelődni, azt
átbeszélgettük. Tavasszal paraszt
ruhát öltött, szép nagyvirágosat,
nyáron, mint én örűlt, hogy süt a nap,
ősszel, mikor bogyói értek, a
madaraknak lett rakott asztala,
s télen Raguzáról kérdezgetett.
Bölcs fa volt, szent; dús lombja, levele,
mint senki másnak; isten üzent vele,
s amit mondott, illat volt s költemény.
Egy nap kivágták. Most az üzenet,
a hiány. Az, hogy nincs ott a helyén!

Hogy megy ez az álló galagonya!
Rőt bogyóin át ami valaha
volt, az áramlik, legelső nyara. -
Honnan és hova, Növény, te örök?
Csövekbe zárva gyökér s mag között
sose hagyod el dolgos börtönöd,
soha, te, majdnem mozdulattalan,
és mégis haladsz, lassan, biztosan,
ahogy óvó alagútjaiban
belülről, lassan, kitüremkedő
mozgással, titokzatos agyvelő,
a termeszállam épül. Vak erő,
vakon is látsz? Ágbogas ritmikád
türelme Év s Nap roppant taktusát
maggá lassítja: azaz lépsz tovább
a közös táncban, s ami valaha,
magadba zárva a végben is a
kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Hej, gesztenye úrfi
Bundácskádból bújj ki!
Ugorj le a fáról
Érkezésed várom.

Nini, itt van, koppan
Fáról földre pottyan
Futok zsebre dugni
Jöjj, gesztenye úrfi!

Mély erdőn
Ibolya-virág,
Elrejt jól
A boróka-ág.

Minek is rejt az az ág,
Gyere, tágas a világ,
Mély erdőn
Ibolya-virág.

Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Az asszonyom pipacsot lát
és füttyent nekem az úton át
s hogy visszafüttyentek, lehajol.

Két ujja végigcsúszik a szár
szőrén s a fű közt megáll. És már
kezében lángol a lenge virág.

Újra füttyentek; füttyömbe boldog
madár füttye vág s ő mosolyog:
Pipacspirossal zendüljön a világ!

lsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Találtam egy falevelet,
gesztenyefa levelét.
Mintha megtaláltam volna
egy óriás tenyerét.

Ha az arcom elé tartom,
látom, nagyobb, mint az arcom.
Ha a fejem fölé teszem,
Látom, nagyobb, mint a fejem.

Hogyha eső cseperegne,
nem bánnám, hogy csepereg,
az óriás nappal-éjjel,
óriási tenyerével
befödné a fejemet.

Öt ujja van a gesztenyefa levélnek,
Öt ujja van, mint a gyerek kezének.
Öt ujja van?
Nem mind olyan
Legtöbbjének
hét ujja van
Öt ujja, hét ujja,
Hozzá még a hátulja.

Akácfa, akácfa,
sárga lombot hullató.
Kezemre, kezemre,
mintha hullna sárga hó.
Mintha hullna sárga hó,
csakhogy el nem olvadó,
járdaszélen nagy kupacban
színaranyként csillogó.
Hogyha belegázolok,
hogy zizeg és hogy ropog!
Mit csinálsz te? - kérdik.
Járok, járok sárga hóban,
színaranyban,
térdig.

Bodzavirágból,
bodzavirágból
hullik a, hullik a
sárga virágpor.
Fönt meg a felhők
szállnak az égen,
bodzafehéren,
bodzafehéren.
Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló
bodzavirágból.

Ki lakik a
dióhéjban?-
Nem lakhat ott bárki,
csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra,
kinyílik a csontkapuja,
és cammogva előmászik
vén Dióbél bácsi-
csak a szádat
tátsd ki!

- Mi szél hozott, kis futár?
- Nem szél hozott, napsugár.
- Kedves gazdád ki lehet?
- Fűnevelő kikelet.
- S mi a jó hír aranyom?
- Sárgulhat a kalapom!
- Jó a hír, jó a hír,
Isten hozott, gólyahír!

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:
fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,
árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,
menni, mendegélni,
este hazatérni:
fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,
somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

budai hegyoldalon
kakukkfűre leltem.
Kilenc szálat,
a legszebbjét
bokrétába szedtem.
Szagos lila virágait
friss vízzel itattam.
Telis-tele lett a szobám
kakukkfű illattal.
Bokrétámban gyönyörködtem
reggel, délben, este,
napkeltétől napnyugtáig
kedvem derítette.

Piros selyem
sapkát visel,
barátkozik
mindenkivel.
Táncba megy a
kósza széllel,
súg-búg sok-sok
testvérével.

A pillangókat
elaltatja,
mintha volna
édesanyja.
Nézd csak,
nézd csak
szelíd szemét -
szinte, szinte repes feléd.

Minden akác földre néz
Pillantásuk tiszta méz.
Virágszemmel pillognak,
Fehér ingben villognak.

Méhek járnak csapatban
egész méhe-vihar van.
Mind a mézért csatázik,
míg az akác virágzik.

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényeink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: /hogy
Egyesüljünk/ én elkárhozom.

Nótába nem írnak
gomblyukba nem tűznek
nem tesz kirakatba
a virágos üzlet
mert te nem vagy ritka
mert te nem vagy drága
csak az árokpartról
nézel a világba
mintha kis nap sütne
orcád oly szép sárga
te pitypang,
te pitypang virágja...

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó - fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí, és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

A lomb között aranykard,
napfény zuhant át,
megsebzett egy fatörzset,
s az halkan sírni kezdett
aranylófényű gyantát.

A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörg a napraforgó:
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
s álmos kedvét a bársony
estében égre Írta
egy röppenő pacsirta;
s ott messzebb, kint a réten,
a permeteg sötétben
borzong a félreugró
nyulak nyomán a fűszál,
a nyír ezüstös ingben
immár avarban kószál,
s holnap vidékeinken
újból a sárga ősz jár.

zedésre érett már a fű,
borzong a félsötétben,
Boróka asszony pendelye
világol kinn a réten.

Talán füvek közt válogat,
sejtésnyi még az illat,
álom füvére hogyha lel,
magának is szakíthat.

Szedésre érett már a fű,
harmat suhog le róla,
csücsökre fogja pendelyét
a jó fűvek tudója.

Úgy válogat, hogy szóban is
elősorolja őket,
igazlátókat, éltetőt,
lélekcseréltetőket.

Vigyázva, hogy virága is
hullatlan megmaradjon,
vének szívében ifjúság
belőlük hogy fakadjon.

Szedésre érett már a fű,
borzong a félsötétben,
Boróka asszony pendelye
világol kinn a réten.

Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.
Röhögő pirosak,
Epés violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.
Filozófus kékek,
Haragos zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.
Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.
Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagy fejű.

Sok évezres áloe-nemzedéknek
Első és utolsó virága,
Csodálatos ember-virág, én,
Lám, még mindig élek.
Bűnben s halálban kinyilt cifra fürtöm
Minden senki rabolja, tépi,
Készülnek buta mű-virágok
S én áldásom küldöm.
Viráguk Ura, titkos Erő, ámen,
Hervassz el engem, itt az óra
S erdődben többé ne nyíljon más,
Csak olcsó ciklámen.
Be szép, be bús, be átkos sorsot kaptam:
Vagyok egyetlen, szent virága
Halódva száz-száz csók-növénynek,
Kik éltek miattam.
S én mag nélkül halálra-szántan élek,
Engem mindenki megcibálhat.
Virágok Ura, be jó lenne
Elmulni, de félek.

virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od'adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

A gyógyszereket a földből adja az Úr és az okos ember nem veti meg őket.

Szerelmesem így szólított meg:
Kelj föl kedvesem,
Szépségem jöjj már!
Nézd, vége van a télnek,
elmúlt az esőzés, elment.
Megjelentek a virágok a földön,
itt az éneklés ideje,
gerlebúgás hangzik földünkön.
Érleli első gyümölcsét a fügefa,
és a virágzó szőlők illatoznak.
Kelj föl kedvesem,
Szépségem jöjj már!

A szép kies virágokat
Kösd választott bokrokba:
Jeles füveket, ágokat
Tűzögessél sorukba.
Hagyd, beszéljék szerelmedet,
Váltsák titkon fel nyelvedet. Kedveseddel így beszélj:
Nem fenyeget így veszély!